Fél kettő körül érkeztem meg a mindössze néhány házból álló kis településre. Bettina már a templomnál várakozott a nyitásra, ahol a regisztráció is történik. Bár a kiírás szerint csak háromkor nyitnak, a fiatalember már ott volt, és kedvesen elmondott minden tudnivalót.
Kaptam egy kis kulcsot is, ami a hivatalban lévő csomagmegőrző szekrényemet nyitotta. Ebben várt a melegíthető ételekből álló vacsorám és a reggelim.
Ezután elfoglaltuk a zarándokszállást, amely egy takaros kis hálóteremből, valamint egy konyha-ebédlőből állt. Jól sejtettem, hogy ezen a szakaszon már több zarándok jár: heten aludtunk a nyolcágyas szobában. Új társakat is megismertünk: egy szimpatikus házaspárt Bretagne-ból, egy apát a lányával, valamint egy amerikai hölgyet.Jólesett a zuhanyzás, és a vacsora is kiváló volt.
A baszk és délnyugat-francia vidék ízei kerültek ma az asztalomra: a Garbure Royale, egy sűrű, helyi zöldségleves, aminek a „királyi” jelzőt a gazdag, konfitált kacsahús adja.
Levezetésként egy autentikus Gâteau Basque következett, amely a régió tradicionális, omlós tésztájú, fekete cseresznyével töltött süteménye.
Vacsora után az udvaron beszélgettünk.
Majd megcsodáltam az UNESCO világörökségi védelmet élvező kis templomot. A XII. századi, misztikus Szent Balázs-templom (L’Hôpital-Saint-Blaise) igazi rejtett kincs a Navarrába vezető zarándokúton. Egykor az utazókat fogadó kórház is állt itt. Különlegessége a lenyűgöző hispano-mór építészeti hatás: keleties kupolája és kőből faragott ablakrácsai egyedi hangulatot árasztanak. A baszk sapkás fiatalember remekül vezeti a szállást, sőt, még egy 3D-s vetítést is szokott tartani a templom történetéről.
Reggel a szokásos időben, 5:00-kor ébredtem. A hátizsákomat már este átvittem a konyhába, így ott tudtam megreggelizni és elkészülni anélkül, hogy a többieket zavartam volna.
Kora reggel egy állami kezelésű bükkös erdőn haladtam keresztül, ahol nemrég még fakitermelés zajlott.
Az erdőben ilyen jelek vezetnek.
Errefelé már jellegzetes baszk épületek láthatók: vakolt falú házak rozsdavörös zsalugáterekkel. Az egyik épület például egy nagyobb birtok központja lehetett.
Ez a mai egy rövidebb szakasz, érezheto hogy Baszkföldön járunk. A templomok körül feltűnik a „lauburu”, vagyis a baszk kereszt. A helységek nevei – mint Merkhapidea, Garaxea, Oihenartea, Süstülarrea, Mukhurrea – mind baszkos hangzásúak, és a kiírások is ezen a nyelven olvashatók.
Láttam egy fura feliratot is egy tanya névtábláján, ami baszk nyelven azt jelenti: „Urrutyék tanyája”.
A baszk kultúrában a ház neve szent és sérthetetlen: a birtokok nevét évszázadokon át megőrzik, és a helyiek gyakran nem is a családnevükön, hanem az otthonuk neve alapján azonosítják egymást.
Az út során elhaladtam egy ötletes kerítéskapu,
majd a szép Lourdesi Miasszonyunk kápolna mellett.
Később békésen legelésző birkanyájak tűntek fel. Ahol leültem tízóraizni, éppen szemtanúja lehettem a kihajtásnak az istállóból. A terelőkutya rendkívül okosan dolgozott: ahol kellett, belecsípett a birkába. Az út szélén ülve kicsit én magam is megnehezítettem a dolgát.
Majd egy gyönyörű, roskadásig telt kiviültetvény mellett mentem el. Azt gondoltam volna, hogy ez a növény inkább a déli melegben érzi jól magát, nem pedig itt, a hegyek között.
Fél 12-kor már megpillantottam magam előtt Mauléont! Ez Soule fővárosa, amely Baszkföld hét területe közül a legkisebb.
Victor Hugo baszk vidékről szóló írásaiban a táj, az emberek és a nyelv mind különleges jelentőséget kapnak. Az Au vallon de Chérizy című verséből származó idézet így szól:
„Permets à mes pas de suivre ta trace.”
„Engedd, hogy lépteim a nyomodban járjanak.”
Ennél szebb gondolat talán nem is kell egy zarándoknak itt, ahol oly sokan jártak már előttünk.
